A vacsoraasztal mellett hangzott el a 10 éves lányomtól a kérdés: Mit gondolhatnak rólunk a szomszédok?
Éppen ekkor többen ugráltak a teraszra felállított ugrálóban és a hozzá tartozó üvöltés sem maradt el. Jól érezték magukat és ennek hangot is adtak.

Volt már olyan ügyfelem, aki amiatt aggódott, hogy a szomszédok hallják őt és a gyerekét veszekedni.
Szégyellte magát! Aztán persze felmerült a kérdés, hogy miért is?

Ha az van előtérben, mások mit gondolnak rólunk, nem igazán marad mozgásterünk. A szomszédainkat és a rokonainkat nem választjuk. Kapjuk őket. Ezzel együtt is teljesen mindegy mit gondolnak. Mert még az is lehet, éppen azon gondolkodnak, mit gondolhatunk mi róluk?

Nem feladatunk megfelelni a szomszédainknak. Szülőként inkább feladatunk konfrontálódni a gyerekünkkel, vagy hagyni őket játszani ugrálni, mint a feltételezett elvárások közé szorítani magunkat és vívódni emiatt.

A nap már lemenőben volt, amikor egy újabb körbe kezdtünk a házak körül.
A nagyobbik fiam, a kisebbik kerékpárra váltott, hogy tudja tartani az én gyalogos tempómat.
A séta közben mindketten kiderítettük a másik kedvenc színét, számát és állatát.

Hamarosan érkezik a születésnapja és valahogy sokszor kap Lego játékot, amivel szeret is játszani, mégis meg akartam kérdezni, tényleg a Lego-e a kedvenc játéka, vagy csak szereti, de másra is nyitott lenne.

- Neked valóban a Lego a kedvenc játékod? - kérdeztem
- Nem... - hangzott az egyértelmű válasz, ami rögtön kíváncsivá tett - ...Nekem az a kedvenc játékom, amit Veled játszhatok!

Megérintett ez a mondat! Mennyi nyitottság és szeretet, érdeklődés és hiány van benne.
Milyen kivételezett helyünk és szerepünk van a gyermekeink életében! A kérdés csupán az, mihez kezdünk mindezzel?

Szombat délelőtt és a négy éves fiam jár körbe a lakásban, a nagyobb testvérével és a kilincsek állapotát ellenőrzik.
Az ő feladata ugyanis a sokat rángatott ajtó kilincsének meghúzása, ami heti, két heti gyakorisággal már a kiesés határáig szokott eljutni.

6 évesen a lányom feladata, hogy a mosdókban mindig legyen 2 tekercs WC papír és szappan az adagolóban.
Fontos feladat, hiszen, ha kimarad, akkor hamar emlékeztetni fogjuk rá a szükség idején.

8 éves fiam feladata a sípoló szárítógép kikapcsolása és szöszmöszök kitakarítása.  Ez annyira beépült, hogy játék közben is meghallja, ha lejárt a gép és feladata van.

10 éves lányom feladata, hogy tudjon kenyeret sütni a géppel. Az összetevőket leírta a kis füzetébe és aprólékos mozdulatokkal kiméri a mennyiségeket, majd elindítja. Eddig a feladat. Kivenni persze már nem szabad neki sem.

És ezek a feladatok örökölhetők! Amikor láttam, hogy a nagyobb már nagyon unja, a kisebb pedig nagyon csinálná, akkor találtam ki. Micsoda hacacáré volt. Ünnepélyes feladatátadás és esketés is tartozott hozzá. Éppen csak lovaggá nem ütötte a kisebb tesóját, hogy el tudja végezni a reá kirótt feladatot.

Most pedig a karantén idején már volt mire építeni, amikor kiegészítettük és újra felosztottuk a házi és ház körüli feladatokat.

Kis csapatok szorgoskodnak a rendetlen kertben, rakják rendbe az előszobát a beérkezés után, terítenek, etetik a macskát és locsolják a virágokat. Egy külön sorban pedig annak a jele szerepel, akivel mindenki más kiemelten kedves lesz az adott napon.

Vannak lógások, veszekedések, elmaradások és vannak napok, amikor jobban sikerül. Mindegy is. Hiszen ez is hozzá fog tartozni az élethez. Ha pedig 10 alkalomból kétszer nem nekünk kell mindent megcsinálni, már akkor is megérte. Ennél pedig jobb a helyzet, ami még javulni fog és romlani.

Nézd mit építek? - mutatja a kicsit szobájában elvonultan legózó legnagyobb lányom, és látszik rajta, hogy nagyon elmélyülten dolgozik egy saját tervezésű kastély megtervezésén, kivitelezésén.
Szeret játszani, de nem kifejezetten Lego mester.

Megdicsérem és meg is kérdezem, hogy hogy itt legózik a kicsiknél? Azt mondja a Lego-vizsgájára készül éppen.
Nem is tudtam, hogy van Lego vizsga, ezért elsőre nem is értettem pontosan, mire gondol, amikor megkérdezi: Szerinted ezt hány évesen tudja valaki megépíteni?

Ja, vagy úgy! Mert nálunk nagyon sokféle életkor létezik. Általában bármi, amivel foglalkozol, abból elérhetsz egy életkort, ami persze több is lehet, mint az években mért korod.

A gyerekek felnőttek akarnak lenni, vagy legalábbis idősebbek, és nagyobbak mint az aktuális életkoruk.
Mi van e mögött? Nem nagyon foglalkoztatott. Amikor azt láttam, hogy a korához képest komplexebb építmény készült el, akkor azt mondtam, hogy legózásban Te már 7 éves vagy! Ettől nagyon boldog lett az 5 éves és felháborodott a 7 éves, akinek veszélybe került az életkor adta előnye. Ezt úgy is kifejezte, hogy leszögezte, Ő akkor 9 éves legóban.
Mondtam neki, hogy lehetne, de ahhoz többet kellene legóznia.
Mindenki abban idősebb, amit a leggyakrabban csinál. Ha valaki mondjuk leggyakrabban kerékpározik, akkor abban. Találjuk ki, mit tesz és gyakorol a legtöbbet és Ő biztosan abban idősebb. Ha pedig szeretne idősebb lenni legózásban, akkor többet kell foglalkoznia vele.

Most átlagosan 100 pontja van már minden gyereknek, amióta a karantént elkezdtük. Az csak hagyján, hogy szorgalmasan gyűjti mindenki a pontokat és egymással versengve emlegetik fel az eredményeiket, de egyiknek se jutott még eszébe a kérdés, hogy mégis mi végre gyűjti a pontot?

És tényleg miért? Nem ígértem semmit. Egyszer csak elkezdtem adni egy pontot egyvalakinek. Azután más valaki kapott pontot. Eltelt néhány nap és megkérdeztem, mennyi pontod van? Elmondta. Hát így indult.

A gyerekek szeretnek gyűjteni, nagyjából bármit. Ezek szerint akár olyat is, aminek még egyelőre nem látják az értelmét. Ennyi erővel persze focis kártyát is gyűjthetne vagy barbis képeket. Mondjuk ki, azért az üres pontosztogatás nagyon költséghatékony megoldás.
Akkor mégis miért osztom én a pontokat? Egyrészt azért, mert működik és a jutalmazás egy formája a számukra.
Aztán pedig nem az a lényeges kérdés, miért adok pontot, hanem sokkal izgalmasabb kérdés a mire adok pontot!

Pontot lehet kapni bármiért, amit egyébként is elismernék.
Az alábbi lista az, amiért adtam már pontot:

• tesóságért amikor segítettél a testvérednek,
• szép gondolatért, amikor valami szépet mondtál,
• logikáért, amikor jól kivágtad magad egy helyzetből,
• beágyazásért, ha szó nélkül beágyaztál,
• kóstolásért, ha egy falatot már le tudtál nyomni a torkodon,
• kóstolásért, ha egy teljes egységet sikerült magadba gyűrnöd,
• meglepetésért, ha megleptél valakit a családból valamivel,
• kitartásért, ha valóban kitartottál valamiben
• egyedül bringázásért, mert apának nem kellett melletted rohannia,
• meseolvasásért, ha olvastál mesét valakinek kérés nélkül
• ha 1,5 éves baba vagy és cukin kikészíted a pelust, mert érzed, hogy cserére érett a jelenlegi :)
• játszol egy hangszeren magadtól, de mindenki örömére,
• ötletért, ha valakinek arra valóban szüksége volt,
• stb. bármiért ami erőfeszítést jelent a Te korodban, kivéve...

mert NEM lehet pontot kapni

• házi kötelességért, mert mindenkinek van valami pici,
• tanulmányi kötelességért, házi feladatért,
• tanulmányi eredményért (nem a jegy a fontos, hanem a szorgalom)
• öltözésért, ha egyébként már fel tudsz öltözni,
• ha először rendetlenséget csinálsz, hogy utána rendet tehess,
• általában semmiért, ami nem okoz egy cseppnyi erőfeszítést sem a Te korodban.

A pontok gyűlnek én pedig rádöbbenek, mennyire színes a dicséretek skálája.

A-S-D-F [szünet] J-K-L-É - hangzott a csinos zászlós nő szájából a gépírás órán, amire 25 írógép ütemes kattogással válaszolt, ahogyan Gál István pályamunkások filmjében is zenét idéz elő a kalapálás és a csend váltakozása.

Ülök a számítógép előtt és jegyzetelek... kézzel. Pedig két évig tanultam gépírni. Sokat dolgoztam azért, hogy vakon tudjak gépírni, és mégis sokszor kézzel írok.
Mindeközben még azt is tudom, hogy mára már géppel gyorsabban is írok, mint kézzel.
Akkor mégis miért írok kézzel?

Ahogyan egy hatalmas szobrot is először kisplasztikában készítenek el. Ahogyan a nagy műveknek is szükségük van egy kis gipszre, hogy megszülethessenek valamilyen nemesebb, erősebb és ércnél maradandóbb formában, úgy van szükségük a fontos és nagy gondolatainknak is arra, hogy legyenek mintáik, legyenek kis lenyomataik, mielőtt nagy és erős formájukban újra tudjuk teremteni azokat.

Árulás nyomán jutottam el a gyerekszoba faláig és egyben a saját határaimhoz.

Az árulást vagy pontosabban beárulást az egyik gyermekem követte el a másik ellen. A szépen festett falra hozzávetőlegesen egyszer egy méteres felületen sárga körök és hosszú vonalak sokasága, azaz egy kegyetlenül nagy firkálás fogadott. Nem kicsi, nagyon nem. Nem néhány vonal, nagyon nem.
Az egyébként nyugodt este hamar újabb színpadi fordulatot vett.
Apa kiabál és nézi a falat, miközben előrevetítem, hogyan fog kinézni holnap az egész ház, ha mindenki nekiáll a falra firkálni. Megoldásom nincs és a hangom is fogytán.

Az egész család körém gyűlik és együtt vizslatjuk a falat. Nem ad választ a fal sem. Némán viseli szitkokat és kitartóan mutatja felém a képes felét. A M-I-É-R-T-en kívül egyetlen értelmes kérdés sem érkezik tőlem, mert nem látom a lényeget. A mérgem nem engedte, hogy észreveszem, egy totálisan másik nézőpontra lenne szükségem. Egy másikra. Egy olyanra, ami más megvilágításba helyezne mindent. De a fal attól hogyan lesz fehér? Sehogy. A nézőpontom nem teszi fehérré a falat vagy másítja meg a valóságot. Egy dolgot tud, másként látni azt, ami előttem volt eddig is.

A lecke pedig egy másik gyerekemtől kérdésétől vált még erőteljesebbé a számomra.
A helyénvaló kérdés ugyanis nem a miért? hanem mit szerettél volna elérni vele?

Mert ez éppen olyan volt, mint a Kis hercegben. A falon csak a felnőttek láttak firkát, mert valójában egy unikornist ábrázolt. Szeretett volna egy szép képet az ágya fölött látni minden nap. Annyiszor mondtuk, hogy "Milyen szépen rajzolsz!" most pedig ugyanarra a falon azt mondjuk, hogy firka. Na akkor most hogy is van ez?

Még csak fontolgatom, hogy az ágya fölé mindenki rajzolhat valamit, vagy kérhet egy képet valakitől. Hogy fog kinézni a ház? Nem tudom, de ha csupán a kockázatokat mérlegelem, akkor sosem fogok cselekedni. Nem tudjuk a nyereséget sem minden esetben felmérni, mert olyan dolgot kaphatunk végül, amire álmunkban sem számítottunk!
Ez viszont csak akkor fog kiderülni, ha próbára tesszük magunkat, a tűrőképességünket, nyitottságunkat. Nem csupán akkor, amikor kényelmes, hanem akkor is, amikor nem az. Sőt! Valószínűleg éppen akkor, amikor nem kényelmes.

"Csak ne a budiba!"- hangzott a kislányom válasza arra felvetésemre, hogy keresünk egy csendes helyet, ahol hangosan tud felolvasni.

Mert manapság valóban nehéz máshol csendes helyet találni a házban, ahol nyugodtan el tudsz vonulni.
Ezek szerint a budi még annak számít :)

A csendes óra és hangos óra, mint koncepció megbukott. Amikor valaki csendes órán van, akkor is szeretne koncentrálni. Ehhez pedig lehet, hogy éppen neki is csendre van szüksége, nem pedig a hangos órán lévők motyogására.

Semmi gond, hiszen az alap nem is az volt, hogy csend legyen, hanem az, hogy ne bolonduljak meg amikor egyszerre hárman kérdeznek folyamatosan. Ezt úgy hívja a szakirodalom, hogy irányváltás!

Legyen akkor csendes szoba és hangos szoba? A csendes szobában csend van. Ezt még leírva sem hiszem el. Azért ki fogom próbálni.

A karantén és otthoni munka egymással rokon fogalmak lettek, ha egymás mellett nehezen is férnek meg. Legalábbis folyamatosan úgy dolgozom, mint az a külpolitikai szakértő, akinek az élő bejelentkezése alkalmával a gyerekei benyitottak a szobába és a felesége pedig tengerész gyalogosokat is megszégyenítő professzionalitással menekítette ki a dedeket.

Az egyik ilyen munkanapom alkalmával nyitott be a nagyobbik lányom és kért arra, hogy írjak egy bejegyzést az állatokról és a környezetvédelemről. Mert azzal lehet tenni a vörös kódos állatokért, ha védjük a természetet!

Nem tudom, hogy egyszer az emberiség is vörös kódot kap-e? De sok olyan egyéb emberi tulajdonság van, aminek vörös kódot adhatnánk: odafigyelés, türelem, megértés, önmagunkkal szembeni empátia.

Most olyan lett számomra ez a bejegyzés, mint amikor Lenke néni a Szomszédok végcímekor kiáll a kamera elé és elsírja elsorolja az adott rész mondanivalóját, vagy éppen a rendezőjét, sajátját, mindkettejükét.

Hogy nézne ki az én vörös kódom most?

Barátok, emberi kapcsolatok, sport, természetjárás, szabadság.

Amikor a kislányom 3 éves lett, végre "lerakhattuk" az IKEA gyerekmegőzőjébe és gyerekes szülőként először nézhettünk nyugodtan körbe az áruházban egy teljes órán keresztül. Akinek volt első kis gyereke, talán gyorsan át is élte, mit is jelent egy ilyen óra! Sok dolgot vásároltunk és vittünk haza, noha nem loptunk, egyért mégsem fizettünk, amit hoztunk. A lányom skarlátot kapott a játszás ideje alatt. Végülis legalább nem fizettünk érte.

Még akkor sem figyeltem fel arra, mennyi mindent hozunk haza a nagyvilágból, amikor egy templomi előadáson egyik kislányom volt a kisjézus. 15 perc, melyből kettő egyetlen kézben töltött pillanat, mégis sikerült valamilyen nyavaját összeszedni.

Aztán most, amikor ennyire figyelünk mindenre a koronavírus miatt állt össze bennem a kép, hogy járhatok én maszkban és gumi kesztyűben. Tarthatom a távolságot az emberektől, miközben ugyanazt a kilincset használjuk vagy ugyanazt a bevásárló kocsit. Sőt, még a becsomagolt áruk is egy-egy postásai a vírusnak. Én is az vagyok, amikor megérkezem. Ahogyan az éttermek teszik, mi is átálltunk a termékek fertőtlenítésére a beérkezéskor, illetve a dobozok és tartós élelmiszerek esetében a házi karanténra. A bejárathoz közeli mosdót neveztük ki házi karanténnak és mindent oda száműzünk 4 napra. Persze eközben lehet, hogy 3 is elég lenne, vagy éppen 7 is kevés.

A gyerekek gyakrabban mosnak kezet és öltöznek át, mi pedig jobban figyelünk arra, hogy mi és hogyan kerül a házba.

Számomra most az a lényeg, hogy felkészüljünk arra, amikor valami nem azonnal elérhető. Amikor várni kell, amikor nincs minden azonnal.