Szombat délelőtt és a négy éves fiam jár körbe a lakásban, a nagyobb testvérével és a kilincsek állapotát ellenőrzik.
Az ő feladata ugyanis a sokat rángatott ajtó kilincsének meghúzása, ami heti, két heti gyakorisággal már a kiesés határáig szokott eljutni.

6 évesen a lányom feladata, hogy a mosdókban mindig legyen 2 tekercs WC papír és szappan az adagolóban.
Fontos feladat, hiszen, ha kimarad, akkor hamar emlékeztetni fogjuk rá a szükség idején.

8 éves fiam feladata a sípoló szárítógép kikapcsolása és szöszmöszök kitakarítása.  Ez annyira beépült, hogy játék közben is meghallja, ha lejárt a gép és feladata van.

10 éves lányom feladata, hogy tudjon kenyeret sütni a géppel. Az összetevőket leírta a kis füzetébe és aprólékos mozdulatokkal kiméri a mennyiségeket, majd elindítja. Eddig a feladat. Kivenni persze már nem szabad neki sem.

És ezek a feladatok örökölhetők! Amikor láttam, hogy a nagyobb már nagyon unja, a kisebb pedig nagyon csinálná, akkor találtam ki. Micsoda hacacáré volt. Ünnepélyes feladatátadás és esketés is tartozott hozzá. Éppen csak lovaggá nem ütötte a kisebb tesóját, hogy el tudja végezni a reá kirótt feladatot.

Most pedig a karantén idején már volt mire építeni, amikor kiegészítettük és újra felosztottuk a házi és ház körüli feladatokat.

Kis csapatok szorgoskodnak a rendetlen kertben, rakják rendbe az előszobát a beérkezés után, terítenek, etetik a macskát és locsolják a virágokat. Egy külön sorban pedig annak a jele szerepel, akivel mindenki más kiemelten kedves lesz az adott napon.

Vannak lógások, veszekedések, elmaradások és vannak napok, amikor jobban sikerül. Mindegy is. Hiszen ez is hozzá fog tartozni az élethez. Ha pedig 10 alkalomból kétszer nem nekünk kell mindent megcsinálni, már akkor is megérte. Ennél pedig jobb a helyzet, ami még javulni fog és romlani.